2015. február 20., péntek

Sötétben...

"...ideje van annak, hogy belenézzek a szívembe.

És a szívem mélyén ősfélelmet találtam.

Ott volt elbújva egy sötét sarokba.
Egészen aprócska volt, mintha azt remélné, hogy így majd nem veszik észre.

Csupa csont és bőr volt, és rendkívül törékenynek látszott.
Szemmel láthatóan nagyon öreg volt már.
Ott vacogott egyedül, és amikor kézen akartam fogni, amit rendkívül óvatosan tettem, mert nem akartam ártani neki, és ki akartam vezetni onnan, könyörögni kezdett, hogy Kérlek, ne! Ott akart maradni, egyedül abban a kis sarokban.

Leültem hát mellé a sötétbe, és megkérdeztem, hogy mi a baj?
Hát nem érted? - kérdezte.
És az igazság az, hogy értettem, hogy tudtam, mi a baja.

Én alkottam őt magamnak.
Fájdalomból, veszteségből, elhagyatottságból és árulásból gyúrtam össze.
Hogy velem volt mindig, mert meg akart védeni.
Mitől?
Pontosan attól, amiből összegyúrtam.

És szorgalmas volt, okos, türelmes és ügyes.
Nappalt éjszakává téve dolgozott azon, hogy én soha, semmilyen körülmények között se legyek abban a csodálatosan nyílt, tiszta és fényes szeretetben,  és szerelemben, amire annyira vágyom, mert az a halálok halála.
Soha nem jutott hát neki fény.
Nem jutott sem öröm, sem színek, sem ízek.
Nem akart semmit, ami szép és jó és kellemes, mert nem bírta feldolgozni a veszteséget. A legkisebbet sem. Hát kizárt minden kötődést, minden veszélyforrást, amire csak képes volt.

Olyan szívbemarkoló volt a magánya, a védtelensége, hogy nem tudtam nem szeretni.
Nem tudtam nem mosolyogni rá. Nem tudtam nem együttérezni vele.

Nagyon sajnáltam, de mégsem maradhat így itt tovább.
Ideje a változásnak.
Elmondtam neki, hogy megértem és átérzem a félelmét. Tudom, hogy hogy meg akar védeni. De ennek nem ez az útja, és nem ez a módja..."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése