Vákuumban

Minden csendes és nyugodt.
A reggeli nap gyönyörűen süt, a levegő pedig tele van a tavaszi virágok illatával, madárcsicsergéssel.
Béke van.
A lány élvezi ahogy az Univerzum lekacsint rá, és a haját összeborzolja a feltámadó tavaszi széllel.
Sétál, a kezét lóbálja, jó a kedve, szinte már boldog.

Aztán oldalra néz, nem is tudja miért, és fel sem fogja mit lát.
Közeledik valami.

Furcsa, mert nem is látja, csak a bőre alatt érzi, hogy EZ most fontos, és alapjaiban rázza meg a világot.

A levegő megáll, a hangok elnémulnak.
Nincs se idő, sem tér, sem mélység, sem illatok, semmi nincs csak egy nagy színes örvény, aminek a közepében ott rekedt a lány.

Beszippantotta a semmi vákuuma, lebeg, karjait széttárja, néz körbe, és keresi azt, ami a valóságát hirtelen egy végtelen űrré változtatta.

Süket csend, szívszorulás, forgás.

Aztán rájön: az élete egy játszótéren folyik. Ő egy bábu csak a mindenség kezében.
Fura alakok ülnek körben, mosolyognak rá, kinevetik, sírnak érte, de közben a játékukat nem felejtik:
Lökdösik, próbálgatják, irányítják. Tesztelik.
Furábbnál furább, eszementebbnél eszementebb helyzetekbe taszítják, és nézik, mit hoz ki belőle.

Szeretik.
Utálják.

Nem, nem fontosak az érzések, talán nincsenek is...

Csak a kísérlet a fontos, hogy EZ az egyed mire hogy reagál.

És ez az egyed most megbukott.

Térdre esett, és hangtalanul kiabál: ELÉG MÁR!
Nem akarom.
Nem tudom.
Nincsenek könnyei sem már.

Nem érti.

Csak pörög a színes univerzum semmijében, hiába is kapaszkodna, csak a semmit markolja.

Zuhan.
Megnémult.
Megsüketült.
Csak vár...