Ma megyek érte az oviba, be van sózva, siessünk, edzés...
Oda érünk, és a világ megfordul: Én nem akarok edzésre menni anya! Menjünk haza! Én nem öltözöm át! Nem akarom, nem akarok, nem akarom...
Ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!!!
Ezt eljátszottuk anno Csongorral is, hónapokig nagy lendület, aztán bemakacsolta magát és 1,5 évig az edzőterem közelébe sem lehetett csalni.
Mikor megjött a sensei, beszéltem vele, hogy most mit csináljak?
Végül abban maradtunk, hogy beűlök vele az edzésre.
Csongor átöltözött, végig küzdötte az órát, Zaza meg nagy dacosan űlt mellettem, és nem jött meg a kedve.
Én borzalmasan élveztem az egészet, annyira jó fej az edző, tele van humorral, játékkal az óra, miközben fegyelmet tart és tekintélye van.
Nem tudom csütörtökre elmúlik-e a bolondériája, remélem igen, mert már vagy 1 éve hallgattam tőle, hogy ő karatézni akar.
Jó lenne neki, mindenféle tekintetben.
Ugye vissza jön majd a kedve?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése