A lány álmodott

Napok óta minden éjjel, mindíg ugyanazt.

Nem ölőset, nem szörnyeset, nem menekült.
Se zaj, se fény.
Semmi pörgés vagy őrület.
Végre nem félt, nem sietett.

Egy alak.
Se arca, se neve, se hangja.

Az arca a sötétben elveszett, nem szólt, csak csendesen közeledett.

Megállt, arc nélkül rá nézett.
Minden megszűnt, nem maradt más, csak egy kar, ami szorosan magához ölelte, egy mellkas, ami neki feszült, csak halk szívdobogás.

A lány megérkezett.
Minden kisimult, a múlt eltűnt, már nem fájt, csak a MOST volt, órákig, békésen, csendben, mozdulatlanul, a hatalmas mellkashoz simulva, erős karok szorításában.

A lány felébredt.
A karok még ölelik, sötét van, csend, semmi nem mozdul.
Aztán lassan bekúszik a valóság, az ölelés emléke lassan elmúlik.
Csak fekszik, hallgatja a saját szívdobogását.

Üresség van, de furán lenyugodott, letisztult a SEMMI.