2014. május 14., szerda

Vallomás

Ma ismét az orromra koppintottak, és lehet igaz is, amivel "megvádoltak".

Mindig azt gondoltam magamról, hogy liberális szellemben gondolkodom, és úgy élek, hogy közben megpróbálok a saját magamnak kényelmes és egészséges szélsőségek között türelmes, és elfogadó lenni.

Ciklikusan kiveri nálam a biztit egy-egy dolog, amit sajna nem bírok szó nélkül hagyni.

Elég szélsőséges korlátok között mozog az érdeklődésem, és sok mindenről olvasok, hallok, nézek,...
És sokféle dologban megnyílvánulok, hol így, hol úgy.

Ez, hogy én itt néha írok, és szöszögök, többnyire nem szolgál semmiféle konkrét célt.
Az, amiért anno elkezdtem egy idő után túlnőtt önmagán, és már "többeknek szól", bár nem direktben.
Sokkal nagyobb réteg keres napi szinten itt meg, mint amiről valaha is álmodni mertem.

Ha valaki olvas, az legyen az ő felelőssége.
Nem akarom magam megmagyarázni, ez egy "privát" dolog, már amennyire egy nyilvános blog privát lehet amit senkinek nem kötelező, ha meg igen, akkor vértezze fel magát, mert én Csordás Andi vagyok, csordásandisan gondolkozom, élek, cselekszem, és pont!

No, de amin elgondolkoztam végül:

"...veled az egyik legnagyobb baj(om) az az, hogy a toleranciád nagyon egysíkú. Minden, ami szerinted elfogadott, az mehet, az összes többi ember véleményéről pedig rendszeresen negatív kritikát fogalmazol meg. Az ő lelkivilágukból nem akarsz ízelítőt, rosszul vannak összerakva stb.
Olyankor a fene nagy empátiád sehol sincs. És ez nagyon képmutató magatartás."

Hát, be kell látnom, tényleg képmutató vagyok, mert bazi sok mindent sikerült itt hirtelen össze szednem, amivel képtelen vagyok egy csöppnyi empátiát is mutatni:

Gyűlölöm:
- a rasszizmust
- a nácikat / neonácikat
- a gyermekbántalmazókat
- az állatkínzókat
- a társukat, családjukat lelki, vagy testi terrorban tartó "embereket"
- a rosszindulatú embereket
- az irigy embereket
- a pletykából sportot űző embereket
- a gyűlölködő embereket

Utálom, ha valaki:
- szemetel
- rongálja a természeti környezetünket
- késik
- hazudik

Hú, bizti van még, de most lefagyott az agyam.

Szóval nem, tényleg nem vagyok toleráns egy csomó emberrel szemben.
De az van, hogy ezekkel nem is akarok!

Egyre szűkebb az a kör, akikkel jól érzem magam.
Egyre kevesebb embernek keresem/akarom a társaságát.
Egyre határozottabban mondok nemet, és kerülök el olyanokat, akikről tudom, hogy csak leszívnának, a testem, a lelkem, az energiáimat.

Egyedül élek, és kevés barátom van.
De ennek ellenére nem vagyok magányos, és nem gondolom azt, hogy egy csomó álságos ismerőssel kellene magam körül venni, hogy úgy TŰNJÖN, hogy bazi sokan vannak körülöttem, és húúú, de nagy társasági ember, meg közkedvelt, meg mitttomén mi vagyok.

Hosszú évek folyama, és sok-sok keserű csalódás végeredménye az, hogy már többre becsülöm a minőséget a mennyiségnél.

Szeretem magam, megtanultam elfogadni az összes rosszat is, ami bennem van.
Ha megpróbáltam, de javítani mégsem tudok rajta, hát legalább elfogadom, és tolerálom önmagamnak, hogy nem vagyok tökéletes, és vannak hibáim.
Ez volt az egyik legnagyobb és legnehezebb feladatom mostanában a gyereknevelés folyamatos problémaköre mellett.
Elfogadni Andit, és szeretni Andit, miközben néha annyira nagyon nyomi, lökött, őrült, és néha nagyon nem szeretnivaló.

Szóval olvassatok, rátok van bízva.
Szeressetek, legyek közömbös, vagy utáljatok, rátok van bízva.

De EZ én vagyok, és nem akarok MÁS lenni, mert Nekem így jó!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése