2014. június 7., szombat

Megtelt!

Időről-időre kiborul a bili, és folyton ugyanolyan szitukba bonyolódom.

TUDOM, hogy mindegyik egyforma történés tanítani akar valamit, de most se kedvem, se agyam kibogozni, EZ mit is akar jelenteni.

Nincs sok barátom, és ennek egy tök egyszerű oka van.

Alapból olyan vagyok aki szívesebben ad, mint kap, kérni meg aztán végképp csak a legutolsó utáni pillanatban szoktam.

A "barátaim" java része olyan volt, hogy kértek, vagy csak sugallták, mit akarnak, én meg jól megéreztem, és adtam/kaptak.
Visszafele viszont nem igazán működött a történet.

Aztán mindenkinél volt egy pont, mikor tele lett a púpom, hogy csak tolom feléjük, nekik az energiám, a dolgaim, önmagam, de vissza semmit nem kapok.
Úgyhogy amikor én azt mondtam, oksa, MOST elég, én nem mozdulok.
Ha jöttök, jöttök, ha nem, nem, én többé nem lépek.
El is maradtak.
Azt gondolom, egyikükért sem kár.
Rossz persze, először megemészteni, elfogadni, aztán túlélni, de mindenki elmúlik egyszer fájó pont lenni.

Jó ideje nem volt már ilyen, talán mert barátkozás téren elég vastag falakat építettem, belülre nagyon-nagyon kevesen léphetnek be.

De persze hiába az erős szűrő, az emberi természetet soha nem lehet teljesen kiismerni, és vannak ballépések, ugyan úgy, mint párkapcsolat/férfiak terén is, de sajna nem 100%-os a radarom. (...plusz  ha jelez is, hajlamos vagyok visszadumálni neki, hogy ne szóljon bele, MAJD ÉN TUDOM... aztán rájövök, hogy kár vele viaskodni, de akkor már ugye késő bánat...)

Szóval MOST megint túlcsordult, elég volt, unom, és tele a púpom!
Alapból nennnyó most bennem valami, erre jön a ciklikusan visszatérő történet...

Vacakvacak....

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése