Kórházasdi

No, a kálváriánk:

Kedden este 8 körül hív a fiúk apukája (délutános voltam, és dolgoztam), hogy ne lepődjek meg, ha hazajövök, Zaza ruhába alszik, nem fürdött.
Mikor d.u. érte ment az edzésre, és beültek az autóba elkezdett sírni, hogy nagyon fáj a feje, mert megütötte az edzésen. haza vitte, adott neki nurofent, és elaludt.
- Miért nem vitted orvoshoz????
- ....

(Pici idegsokk és morc ezerrel, mert Zalán nem szokott sírni. Olyanért meg főleg nem, hogy fáj valamije. Ha meg sír, az komoly bajt jelent. Na de ha elaludt, reméljük nem lesz baj...)

Este 9 után kicsivel megint csörög, hogy most ébredt sírva Zalán, hogy nagyon fáj a feje, mit csináljon. Közben a háttérből hallom, hogy torka szakadtából üvölt a kicsi, hogy FÁJ, NAGYON FÁÁÁÁJ!
Második idegsokk, hogy VIDD AZONNAL AZ ÜGYELETRE!
Engem meg egy kolléganőm hazarepített gyors.
Összedobtam 3 napi kórházas cuccot neki, nekem, és szaladtam az ügyeletre utánuk.

Addigra ott volt a mentő, indultunk is.
Szegénykém hol elkábult, hol meg sikítva sírt, hogy nagyon fáj a feje.
Ahogy telt az idő egyre többször kiájult, elkezdett hányni, úgyhogy az a 45-50 km most kb. egy világ körüli út hosszúságúnak érződött.

VÉGRE beértünk Gyulára, a kórházban már ott várt az ügyeletes orvos.
Addigra percenként kiájult, nehezen ébreszthető volt, és hiába kérdezték mi történt, zavart volt, csak annyit tudott mondani, hogy fáj a feje nagyon, és sírt.

Gyors bekötöttek neki egy infúziót, 2 orvos mint a mérgezett egér, úgy sürgölődött körülötte.
Folyton a pupilláit nézték, próbálták ébreszteni, beszéltetni, és 5 percenként felsikított valamelyik, hogy MÉG MINDÍG NINCS ITT A CT-S ORVOS???

Na EZ az idegesítő, mikor látod, hogy az orvos ideges. Ettől azért szorul az ember gyomra rendesen...

Probléma 1.:
Gyulán a traumatológián nincs egy ügyeletes röntgenes. Bár tudták, hogy megy egy 6 éves kisgyerek, súlyos fejtraumával, de nem hívtak be senkit, csak miután beértünk, és megvizsgálták, akkor telefonáltak érte haza.
És idő-idő-idő, míg felkelt, felöltözött, bekocsikázott, és bement a CT-t megcsinálni.

Mire beért, addigra totál kiájul szegénykém, úgyhogy nem kellett szedálni, mozdulatlan volt végig a vizsgálat alatt.
Szerencsére azalatt a majd 40 perc alatt míg a doki beért a bekötött infúzió, meg a gyógyik, amit pl. hányás ellen kapott az segített, és már legalább nem hányt.

Aztán hívtak egy újabb mentőt, volt egy kis vita az irányítással, hogy ne sima betegszállítót küldjenek, hanem "rohammentőt", mert intenzív ellátást igényel.
Megint vártunk, aztán irány a gyerekkórház.

Ott az intenzív osztályra mentünk, bevitték, engem megkértek, hogy kicsit várjak kint az ajtó előtt.
Végül kijött az intézményvezető Sipos tanár úr, és ő írta meg a felvételi papírokat.
Mikor rám nézett, meg a kicsi nevét nézte, egyből mondta, hogy mi hozzá járunk nefróra, ismer bennünket.
Kedves volt, elmondta mit látott a CT-s orvos, mi várható, mi fog történni.
Azt mondta ez kb. 3 nap, míg stabilizálódik.
Mire megírta a felvételi lapot, addigra már mehettem is be, ott feküdt a kis drágám egy rácsos ágyban, átöltöztetve.
Jobb karjában a branül, abba csöpögött az infúzió, meg a gyógyik, másik kezén a mandzsetta, és óránként mérte a gép a vérnyomását.
Ujján a pulzusmérő, és  csak csipogás, sípolás, búgás, villódzó fények.
Kísérteties hely az intenzív osztály.

Az intenzíves nővérek tüneményesek voltak!
Kedvesek, figyeltek, ha az ajtó fele mozdultam már jöttek és kérdezték, van-e amiben segítsenek.
Jó volt, hogy csak mi és egy pici csecsemő voltunk csak az osztályon, így nyugi volt.

A csúcs ott volt, amikor Zaza meglátott egy TV-t, és megkérdezte, nem lehetne-e bekapcsolni.
Abban a pillanatban jött a 2 nővér, kedvesen, mosolyogva, és szétszedték az osztályt.
Kilegózták a helyéről a TV-t, belegózták hozzánk, vezeték, hosszabbító, még egy hosszabbító, addig húzgálták, míg bent nem volt az ággyal szemben, és már ment is a mese.
Köszönet a FB-nak, meg annak a valakinek, aki megosztotta a falán, hogy a M2 átalakult, és kora reggeltől késő estig régi mesék mennek rajta! A gyerekkorom meséi, tök jó válogatások, nagyon élveztem még én is!

Az első éjszaka ébren telt, bár egyre kevesebbszer ébredt fel sírva, de nyugtalan volt, meg folyton jöttek, nézték a gépet, figyelgették, fogdosták, tapogatták, beszéltették, ha látták, hogy felébredt.

Szerda délelőttre már annyival jobb lett a helyzet, hogy nem fájlalta folyton a fejét, és kezdett kitisztulni.
Már el tudta mondani, mi történt, hogy edzésen összefejelt Lacikával.

Pihi az intenzíven, fáradt, nyúzott mosollyal :)

A második nap az visszaesés volt, mert a könyökhajlattól, ahol be volt kötve az infúzió, észre vettem, hogy az ere egyre jobban pirosas-lila, szóltam a nővérnek, aki mondta, hogy ajajj, át kell tenni a branült, mert ez bizony érgyulladás.
Kivették, átszúrták a kézfejébe, és hiába kentük a krémmel amit a doki adott rá, egyre terjedt a lilaság, végül az egész felkarja begyulladt.
Már attól is sziszegett, ha a póló széle oda ért.

Anya, ez itt a lézerfegyverem!

Probléma 2.:
Egy kis elkerített kalitkában voltunk, 4 lépés hosszú, 3 lépés széles, körülöttünk üvegfal, és erre a picike helyre jutott 2 radiátor is.
Alaphangon volt bent vagy harmincsok fok.
Nem győztem az ablakot nyitni-csukni, hogy elviselhető legyen a hőmérséklet.


Végül csütörtökön mondta délután az osztályos orvos, hogy elég a gyógyikból, jó és stabil a vérnyomása, pulzusa, jók a reflexek, mindenre megfelelően reagál, mostmár átadnak a gyermekosztálynak.

(Hatalmas ölelés az összes intenzíves nővérnek, és Abdul dokibácsinak!)

Az egyik szakápoló segített lepakolni, átadott bennünket az osztálynak.
Egy olyan szobába kerültünk, ahol volt 2 kissrác, egyik 1 évvel fiatalabb, másik 1 évvel öregebb, mint Zaza, de aranyos volt mindkettő.
Volt a sarokban egy asztal, azon játékok, és a 3 fiú ott játszott szép csendben, egyetértésben.
Fél óra játék, aztán jött a kicsim, bújt be az ágyba. Érezte, mikor elég a fentlétből.

Másnap a 2 srác hazament, de nem sokat voltunk egyedül, a szomszéd kórteremből átköltöztettek egy kisfiút, aki szintén egyedül maradt.
Nagyon jól összekomáztak, Zaza azóta is csak úgy emlegeti, hogy a BARÁTom!

Szabika és Zaza

Szabi a BARÁTom!

Fura volt ez a kórházi kiruccanás.
Ez a negyedik bent fekvős sztorink.
Eddig mindíg végig bőgtem, feszült voltam, idegbeteg, türelmetlen, nyomorult.
Most meg nem.
Tudtam, hogy baj van, de azt is, hogy megoldódik.
Hogy jó helyen vagyunk, most itt kell lenni, addig, míg 100%-ra nem mondják, hogy bátran lehet haza menni.
Nem volt bennem feszültség.
Persze, aggódtam, de nyoma sem volt a türelmetlenségnek, a tehetetlenségnek.
Nem akartam felrobbanni, hogy MIKOR mehetünk már, hogy utálok itt lenni,...
Megleptem saját magam, és örültem az "új" Andinak.
Érzem egy ideje, hogy változom, de mindig vészhelyzetekben mutatkozik meg rajtam/bennem az, hogy milyen is vagyok.
És ez most tetszett, hogy az idegbeteg, izgága Andi kezd eltűnni belőlem.

Ismét hála Dereknek, hogy rágta a fülem az okostelefonért.
Nem voltam kirekesztve, és hallottam, láttam a világot továbbra is.
És hihetetlen hányan kerestek, hívtak, írtak, üzentek, és mennyi felől jött a sok jó, meg szorítás, és drukk a kis drágámért.

És volt pár ember, akik egy mukkot sem szóltak, olyanok, akiken az utóbbi időben sokat gondolkoztam, hogy csak energiavámpírok.
Folyton hívnak, keresnek, ha bajuk van, hallgassam meg őket, adjak tanácsot, segítsek,... de ha én szerettem volna magamról pár szót, akkor az egyre kevésbé lettem meghallgatva.
Egyre jobban körvonalazódott, hogy ezt a pár embert le kell vágni magamról, mert csak használnak, és csak leszívnak, visszafele semmit ne várjak, és most bebizonyosodott, hogy jól éreztem.
Gond megoldva.
Le vannak vágva.
Kész!

Most is, itt is, köszönöm mindenkinek, aki egy mosolyt, egy szorítást, egy kedves, biztató sort, egy percnyi jó gondolatot küldött felénk, nekünk.
Tudjátok milyen erőt ad ez, és mennyire jó érzés???
Úgyhogy köszönöm Nektek!

No meg az Anyukáméknak, meg Keresztanyuéknak, hogy amikor bejöttek, elhalmoztak mindenféle földi jóval, evőssel-ivóssal, tiszta ruhával, FÁJDALOMCSILLAPÍTÓVAL, mert hát ugye az én derekam, meg a kórházi ágy mellett kisszéken ébren töltött 48 óra az nem igazán kompatibilisek, meg ugye ha az ember lánya elfelejt inni, az sem tesz jót a szervezetének, úgyhogy nem csak az egész gerincem, hátam, de a fejem is szaggatott.

6 nap kényszerpihi után végre tegnap délután a kezembe nyomták a zárójelentést, és jöhettünk HAZA!

Engedtem egy nagy kád habos vizet Zalánnak, aki nem győzött vigyorogni, hogy "...Anya, ez életem legjobb napja, mert végre megint itthon vagyunk!" :)

A problémakörös lista még hosszú, de majd máskor, ez így is épp elég hosszúra sikeredett... :)