Minden évben átmegyünk, ez amolyan "családi hagyomány".
Most jó sok mindennel előre készültem a sok-sok nyári rendezvény miatt, úgyhogy árum volt bőven, hát miért ne?!
Egy ismerősöm szervezett nekem helyett, ugyanis ott az a divat, hogy előre le kell foglalni a helyet, különben mehetsz hajnalban, sort állni...
No, ehhez képest a befizetési bizonylattal együtt kaptam egy "levélkét" is: a lebonyolító porondmester nevével, és egy időponttal: hajnal 5.
HAJNAL 5???
Szombaton volt a betakarítási forgatag, este 7 után pakoltunk össze, aztán haza.
Csak vacsi, fürcsi, kis csacsogás, és bújtunk ágyba, a kézműves szappanok mindentudó királynőjével és gyártójával, mert rábeszéltem Ágit is, hogy jöjjön velem.
Ébresztő hajnal 4-kor.
5 óra: vak sötét, Iráz, hideg, és káosz.
..ugyanis a vásárosok kaptak 1-1 számot, én a 104-est és a számokat felfestették az úttestre.
Vak sötétben gyakorlatilag 0 közvilágítás mellett keresd meg, és pakolj le.
Anya, Ági és én 1 órán keresztül le-föl mászkáltunk, de 104-est nem találtunk.
...MERT nem ám úgy festik fel a számokat, hogy 1, 2, 3, ... hanem random mód, ahogy épp a jószerencse hozta: 49, 154, 23, 7,...
Bementünk a polgármesteri hivatalba, kerestük a papírra felkarcolt férfiembert, gondoltuk nála van a mindent tudó térkép, a 104-es hely rejtekhelyét illetőleg, na de nem...
Második nekifutásra találtuk csak meg az úriembert, aki nagy felháborodottan közölte, hogy NINCS TÉRKÉP, mindenki keresse meg...
- De NINCS 104-es!
- Olyan nincs, hogy nincs, ott van, keressék...
- NINCS! Hárman keressük, 1 órája...
A mellettünk álló hölgy (talán a jegyző lehetett?) látta, hogy kezd elgurulni a gyógyszer, és már nem őszinte a mosolyunk, úgyhogy végig vezette a sztorit:
Az lehet, hogy elfelejtették felírni a számunkat, mert a kifizetéskor nem ment ki a befizető azonnal, és nem ellenőrizte le, hogy valóban kijelölik a helyet (ez nonszensz, mert már miért kellene ellenőrizni egy 30 éve futó rendezvény szervezési módszereit, és működését?).
Azt ajánlotta, hogy van egy utca, ahol csak félig van "eladva" a hely, a többire majd úgyis beengedik 7 után azokat, akik nem foglaltak előre helyet, és úgyis körbe épülünk majd: no pakoljunk le ODA.
Közvilágítás már nem is 0, hanem -20, még jó, hogy a terepjárónak frankó reflektorai vannak, így annak a fényénél sátrat állítottunk, bedobáltuk a cuccot.
Anyáék haza jöttek, mi ott maradtunk...
Begubóztam a hidegbe, sötétbe, ködbe egy plédbe, és vártuk, hogy világosodjon.
Közben jöttek az autók, lassan tele lett az utca, majd ahogy kezdett világosodni, előbújtak a szomszédaink az autóikból...
Körülöttünk csakis Erdélyből jött kisebbségiek voltak.
Volt is egy kis káosz a rendszerbe, de hamar oldódott a dolog, mert előkerült az egyik autó gazdája, aki benyomott valami jó kis cigánynótás CD-t, és kezdődött a bokacsapkodás, táncikálás, éneklés, a hozzáállásommal, meg asszem a (majdnem) szőke hajammal gyors férjnek valót is szereztem, összekomáztunk az összes szomszédékkal, és indulhatott a nap.
No, EZ AZ AZ UTCA, ahová ember csak elvétve jött be, de azt hiszem ez a nap nekem nem is azért volt így rendelve, hogy piacozzak, hogy eladjam a dolgaimat.
Sokkal inkább azért, hogy tanuljak.
Türelmet, kommunikációs készséget, alkalmazkodást, és legfőképp : megbecsülni azt, amim van.
Ezek az emberek körülöttem Erdélyben született magyarok voltak.
Mivel ott nem boldogultak, gondolták szerencsét próbálnak, "itthon".
Eljöttek nagycsaládostól, 1,5 évestől 70 évesig volt ott minden korosztály.
Hajnal 3-kor indultak Irázra, kipakoltak, és egész nap fáradhatatlanul kínálgatták a portékájukat, közben a nagyobb gyerekek istápolgatták a kicsiket.
Vannak sztereotípiák a cigányságról.
Vannak előítéleteink, félelmeink.
Ők a másik véglet voltak.
Egész nap volt időm figyelni őket, ott álltunk egymás szájába, ha akartam volna sem tudtam volna kikerülni őket.
Nem volt kiabálás, veszekedés, civakodás.
Rend volt. Mindenki tudta a dolgát.
Olyan szépen szóltak a gyerekekhez, olyan szeretettel vették körül egymást, hogy ettől teljesen zavarba jöttem.
Lehet mégis tele vagyok én is mélyen előítéletekkel? Pedig alapvetően elfogadónak tartom magam, mégis meglepett az a fura"finomság", ahogy egymással bántak.
Aztán volt egy pont, ahol elszakadt a cérna.
Szemben velem egy olyasmi korú nő ült, mint én, mellette a 9-10 éves forma kislányával, Amandával.
A kislány ült az addigra vagy 26-27 fokos hőségben a napon, és ahogy nézte a jövő-menő embereket, egyszer csak megszólalt:
ANYA, ÉN NEM AKAROK ÍGY ÉLNI!
Vannak nagy drámák, látványos nagy hajcihők, amik komolyan mellbe vágják az embert.
Ez csak egy szimpla mondat volt, de nagyobbat ütött, mint bármi más.
...és erre igazából nincs megoldás, gyógyszer, jó válasz.
Vagyis egyetlen jó válasz van, amit az anyja reagált rá: magához húzta, megölelgette, megpuszilgatta, valamit a fülébe sugdosott, és még egy darabig átölelve tartotta.
Aztán ment tovább a nap, álltunk a melegben, közben a kislány rendezte a kis alig totyogósokat, hozta-vitte őket, besegített az anyjának, és csendben tűrte, és várta a vásár végét, hogy össze pakolhassanak, utazzanak bő 3 órát, aludjanak 4-5-6 órát, hajnalban ismét keljenek, és menjenek egy másik vadidegen helyre, kipakolni, árulni...
Sokszor utálom ezt az életet, amit élnem kell.
A végeláthatatlan monoton mókuskereket.
Hogy mindig ugyanaz.
Minden nap ugyanaz, MAJDNEM minden napom...
De ha az ők szemszögükből nézem az életem, csoda jó dolgom van.
És szuper jó életem van, ami miatt boldognak és hálásnak kell lennem, hogy ilyen könnyű sorsot adott az Univerzum, erre az életemre.
A nehézségeivel együtt is könnyű nekem.
...és bár nem váltottam meg a világot, de remélem egy kicsit könnyítettem Amanda szívén.
Egész nap oda-odalesett a standomra, soha nem jött közel, de láttam, hogy figyel.
Mielőtt haza jöttünk, szóltam neki, hogy jöjjön már oda egy picit.
Mondtam, hogy választhat valamit, bármit az asztalomról, ami megtetszik neki.
Csak állt, és nézte, és nem is tudta, mi legyen.
Végül a nagybátyja jött oda, és segített neki, hogy EZ a karkötő nagyon jól állna rajtad!
Ráigazítottam a picike csuklójára, megsimogatta, rám nézett és "csak" annyit mondott:
Nagyon köszönöm.
Aztán oda ment az anyukájához, mutatta, simogatták, az anyja megölelte és csak ültek ott, mosolyogva.
Egy 400.- ftos kis karkötő volt.
Nekem.
Neki meg...?!
A hangjában bujkáló "valami", és a szeme, amit elmondott vele, az meg egy jó időre helyre tette a fejem.
Legyen SZEBB és KÖNNYEBB a világ!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése