Mindenkinek át kell esnie a tűzkeresztségen, úgyhogy vártam, és reméltem, minél később...
Végül majdnem fél év volt, de eljött a nap.
Mikor délutános vagyok és 10 után jövök haza Gandi mindig az ajtóban ülve vár, amíg a kulcsot keresem ott nyávog az ajtó mögött, és majd lever a lábamról, úgy dörgölődik.
Hétfőn este ahogy jöttem haza, Gandi nem volt az ajtóban.
Bejöttem a szobába, és ott feküdt a fotel(já)ban.
Rám nézett, aztán ismét leejtette a fejét.
Próbáltam kajával kicsalogatni, és el is indult: bicegve.
Kedden reggel m ár alig birt ráállni a lábára, nyávogtott, ha le akart jönni a fotelból, vagy épp fel akart menni: nem tudott még ilyen 30 cm-re sem felugrani.
Ahogy simogattam, ahogy a lábához értem egyből fújt, és harapott.
A tappancsa meg teljesen forró volt.
D.u. van rendelés az állatorvosnál: elvittem.
Azt mondta a doki bácsi, hogy megüthette magát, a lapocka izületnél reagált a leghevesebben amikor végig tapogatta.
Mondta, hogy begyulladhatott neki, és azért is lázas NAGYON.
Kapott 2 injekciót, aztán hozhattam is haza.
Este még nem volt túl vagány, de szerda reggelre már jött ment, csütörtökre meg már megint a szokott rosszpók Gandalf volt, úgyhogy túléltük.
Fura, hogy egy kis nyomi macska ugyanolyan aggódással tud telecsapni hirtelen, mint a srácaim...
Tudom, nem vagyok normális.
Bocsika!
Ágyrajáró, félálomban, betegen |
EZÉRT ne tegyél kaját a székre, az asztal helyett... (...már nem betegen) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése