Hófehérke találkozása az éltető napfénnyel...

Minden tavasszal elkezdek irígykedni a kolléganőkre, akik kertes házban élnek, mert míg a kertet rendezgetik, a füvet nyírják,... addig én lakótelepi panelpatkány színnel csak a fehérségemmel virítok ki közülük.

Engem 2 havonta egyszer ér napfény, és minden évben elhatározom, hogy ideén időben elkezdem a naphoz szokást!

Hát, ember tervez az i-ten meg b----a  meg!
Tegnap előtt még 5-6 fokok voltak reggel, ma meg már majd 30 fokos nyár dereka van?!

Ma anyáéknál ebédeltünk, a szokásos vasárnapi családi összejövetel volt.
Ebéd után mondja mama, hogy nem hogy kimennék napozni egy kicsit, kis habfehér testemet színesebbé kellene tenni.

Hagytam magam, mert ugye épp ezen agyaltam én is, bár bikinim nem volt, de a szülői háznál nyugodtan napozhat sima fehérneműben is az ember, ha a szükség úgy hozza, vagy nem?

És itt jön az, amin állandóan elcsodálkozom.
Mert nem szándékos, de tudat alatt én tuti utálom önmagam.
A fiúk is kijöttek, és mi volt az első gondolatom?
Be kell őket kenni napvédővel.
Magamat meg? MINEK?

Rengeteg dolgot csinálok így az életben: nem meggyőződésből, vagy hittel, szimplán csak megszokásból, rutinból, vagy illemből.

Magam nem kenem be, mert... CSAK!

1,5 óra kint a napon, jó volt, élveztem, szívtam magamba a fényt, a meleget és imádtam.
Aztán bemegyek a hűvös lakásba, és anya vigyorog rajtam, hogy "...bammeg Andikám, téged megcsípett a nap!"

Naná!
Olyan 1 óra magasságában kifeküdni, védelem nélkül????

Béna!
Most meg feszül a bőröm, és izgulhatok, mert beugrik ilyenkor Betond, meg a sok rémhistória, de ha szimplán csak az égés fog feszülni napokig, az is elég kellemetlen.