Spárga

Kisváros.
D.u. 15:30.
Tömött postahivatal.

A Nő, aki már nem vörös, ámde annál rezesebb, miután elintézte a dolgát a postáskisasszonnyal, elindult a bejárat felé.
Ebben a pillanatban akart épp benyitni az üveges ajtón egy kellemes Férfiember, mikoris a kihelyezett csapda működésbe lépett.

A Nő egy lapos, bordázatlan talpú lábbeliben rálépett a kiszórt homokra / sóra / cukorra (ez a jelen pillanatig vita tárgyát képezi a Nő fejében, mikor az eseményeket visszapörgeti) és az idő lelassult.

Egy szépen kivitelezett spárga került bemutatásra a postahivatal ajtajában, épp jó helyen ahhoz, hogy a Férfi keze megálljon és bár szorosan markolta a kilincset, hatalmasra tágult szemekkel bámult be az ablakon, DE nem mert benyitni az ajtón.
Nem nyílt volna ki  a Nő lábától, mely kecsesen kiékelte az ajtót.
A Férfi arcán érzelmek vihara tombolt.
Nem nevetett.
Nem sírt.
Várt.

A postahivatalban sort álló embertömeg is elnémult, és ők is vártak.

Végül az idő visszatért normál folyási medrébe, a Nő egy kecses mozdulattal ismét egyenesen állt, és könnyezve-nevetve-csukladozva elindult az ajtó felé.
Addigra a Férfi már benyitott, és látva a Nő nevető szemét, száját, már ő is bátor mosollyal az arcán kérdezte meg, segíthet-e valamiben.

A Nő egy könnyed mozdulattal megköszönte a segítő jobbot, majd hátra szólt az akkor más szintén mosolygó-nevető embertömegnek, hogy:

- Vigyázat, ez az izé, amit kiszórtak ide, CSÚSZIK!

...majd könnyed léptekkel kilibbent a postahivatal épülete elé.

(...aztán ráborult a kerékpárjára, és könnyesre nevette magát, miközben próbálta a kerékpár zárat kinyitni.)