Ha kimondtam, letettem, nem viszem tovább, nem fáj.
Botrányosan rossz a memóriám.
A gyerekkoromból alig-alig emlékszem valamire, csak villanások vannak meg.
Sokszor úgy elszégyellem magam, mikor Hugi, vagy Anyáék sztoriznak, én meg csak pislogok, hogy jesszus, én melyik galaxison voltam eközben, míg ezek történtek?!
Viszont vannak dolgok, amik élesen bevésődtek.
- Mikor Anya haza hozta Hugit, pólyában.
A narancssárga, kapucnis, karcsúsított szabású frotír köntös.
- Divatbemutatón vagyunk, Hugival vonulunk a kifutón, körülöttünk gyönyörű igazi modellek.
- Mikor életemben először féltem: ráborultam Hugi fejére egy vas bakkal, és beszakadt a koponyája. A sok vérre, és a rettegésre, míg én a nappali falának dőlve ülök a földön, icipicire összegömbölyödve, hogy senki ne is lásson, én itt sem vagyok, és várok, hogy mikor jönnek már haza? Haza jönnek? Ugye nem hal meg a kishugom?
- Csordás mamáéknál sok-sok sztorira, az valahogy élénken megvan.
Színe, illata, íze van az emlékeknek, hallom a hangokat, zajokat.
- A kirándulásokra, az első autónkra, Csopakra, az utcán bandázásra, a békalencsés árokba esésre, a jégbe szakadásokra, a zúzmóra a kert végében a bontott téglán...
Most, hogy belemerültem, végülis olyan 15 éves koromig megvan nagyon sok minden, csak 15-től 25-ig esett ki valahogy az a 10 év.
Mindegy is, a lényeg, hogy az éles emlékek között mindig ott van, ha kaptam valamit.
Nem voltunk gazdagok, de szegények sem voltunk.
Azt hiszem mindig mindenünk megvolt, ami kellett.
Mégis ünnep volt, ha kaptunk valamit, olyat, ami nem egy nadrág, vagy cipő, bár hülye mód sok-sok cipőmre, nadrágomra, pólóra pontosan emlékszem. :)
De élénken megvan, mikor Apa haza állított a Gabi heverővel, hogy ez az ENYÉM.
Emlékszem az örömre, hogy próbálgattam, milyen jó kemény! De jó rajta feküdni! Ki lehet húzni, tök jó a levehető háttámla, azzal lehet bunkit építeni,....
Aztán emlékszem, mikor egyszer (talán kirándulni mentek Anyáék?) és reggel, mikor felébredtünk, a szoba közepén a dohányzóasztalon ott volt egy 4 kerekű állíthatós talpú görkorcsolya!
A sikongatásra, hogy milyen szuper, és milyen jó!
A dipóra... :D
Mindegy, a számomra nagy dolgok mind megvannak, és társul mellé az érzet is, hogy mekkora boldogság volt megkapni azokat a dolgokat.
Hoztam egyfajta mintát otthonról, amit jónak gondolok/érzek, és próbálom a srácaimat eszerint nevelni, terelgetni.
Nem ültethető minden egy az egyben át a mai korra, de nem is kell.
A fő irányelvek, az értékrend adott.
Nem kapnak meg mindent a fiaim.
Akkor sem, ha sír, akkor sem, ha épp egy filléres dologról van szó.
Kapni az egy olyan dolog, hogy ne kapjon ajándékot azért mert épp kedd van, vagy mert esik az eső, vagy hozott egy csillagot.
Kapni, OLYAN dolgot kapni az legyen ünnep, legyen boldogság!
Sokszor van hiszti, hogy ez a játék, vagy az kellene, mindig van top kívánságlista, és ha rajtuk múlna a fél világ be lenne sűrítve a lakásunkba.
Már lassan 2 éve mondogatták, hogy jó lenne egy számítógép, ami az övék, mert arra akkor tölthetnének le olyan játékot, ami nekik tetszik, stb.
Az elmúlt 1 év azzal telt, hogy "...oda adjuk a spórolt pénzünket is, csak vegyünk egy számítógépet!"
Mivel ennyire akarták, megvolt a terv: ellenállni, és majd karácsonykor ott lesz meglepinek a fa alatt.
Úgy is volt.
Reakció?
Ránéznek.
Közönyös pillantás.
Semmi öröm, ugrálás, lelkesedés.
Fura vállvonogatás, és le sem tojták.
Sz@r volt, NAGYON, de hát szent este nem illik sírni, max. az örömtől, úgyhogy ott is hagytam őket a szobában, játszanak egyedül, kimentem inkább a konyhába, csak hogy ne lássam a közönyt.
Aztán másnap már volt egy kis lelkesedés, de ennyi...
Nem a "hála" hiányzott, hanem a látvány, hogy örülnek, és boldogság van.
Mindegy, túltettem magam rajta.
De tüske.
Aztán kitaláltam, hogy Zalán szobájába is kellene egy íróasztal.
Szegénynek semmi helye, csak egy pici dohányzóasztal van beállítva, állandóan hegyben áll rajta a kupi.
No meg mostmár a házi feladatokat is meg kellene írni valahol, szóval megérett a helyzet egy kis újításra.
Rendeltem neki egy íróasztalt titokban, úgy volt, hogy névnapjára, de tegnap rám szólt a gyártó, hogy erre van kiszállításuk, elhoznák.
Délelőtt fel is hozták, beraktuk.
Letakarítottam, berendeztem, ott lelkesedtem, hogy de szuper, de fog örülni Zaza!
Délutános vagyok, de ki kellett jönnöm szülői értekezletre.
Mikor végeztünk, úgy intéztem, hogy Anya elvitt az exemékhez, gyors beültettük Zalánt a kocsiba, és felkísértük, hogy szeretnék neki mutatni valamit.
Megáll a szoba ajtóba, benéz, majd rám néz.
- Csak ezt akartad mutatni?
Egy tök semmi, kis mondat, elvileg.
Gyakorlatilag meg egy kést belém döfött.
- Meg sem nézed? Húz ki a fiókokat! Benne vannak a dolgaid, elférsz mostmár kényelmesen...
- Aha, jó. Bekapcsolhatom a számítógépet? - és Zaza el, a másik szobába...
Nem tudom, mit/mikor/mivel rontottam el őket.
Nem vagyok tökéletes, és nem vágyom rá, hogy ők azok legyenek.
De mindig azt remélem, nem hiába tépem a szám, nem hiába teszek, vagy mutatok dolgokat, ami jó, vagy helyes (szerintem), az majd automatikusan rájuk ragad.
Tudom, más világ van, mint amikor én gyerek voltam.
Minden más.
De az érzések azok ugyanazok, nem?
Az öröm, a boldogság, a kaptam valamit, a fontos vagyok, a figyelnek rám, a szeretnek.... ezek ugyanazok ma is, vagy nem?
Baromira nem tudom, mit kellene máshogy csinálnom.
És baromira félek tőle, hogy nem tudom átadni azt, ami számomra fontos, vagy igaz.
Ne olyanok legyenek mint én, belőlem épp elég egy is.
De szeretném, ha egészséges értékrendű, érzelemvilágú, lelkű felnőttek lennének majd.
Hogy csináljam? Van erre recept?
Vagy már rég elcsesztem valahol útközben a nagy igyekezetemben?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése