Mondta, hogy tegnap jött haza a férje a munkából, és a házuk előtt a földön fekve talált egy bácsit.
Már fél órája ott feküdt, senki nem segített neki.
Elesett, valószínűleg törése volt, nem tudott felállni.
Hugi hívta a mentőket és kivitt neki egy meleg pulcsit, hogy kicsit megmelengesse, míg kiér a mentő.
Mondta a bácsi, hogy "a felesége nem nagyon tud menni, beteg, és ott vannak az iratai, meg nem is tud róla a Mama semmit, hogy hol van, mi van vele..."
Hugi felment a bácsi feleségéhez, a szomszéd házban van a lakásuk, szólt neki mi történt a férjével, meg megkeresték az iratait, mert azok kellenek a kórházban...
Mesélték hogy az ország másik felén élnek a rokonok, a néni meg teljesen kétségbe volt esve, hogy "...mi lesz most a Papával?"
És elgondolkoztam rajta, milyen szörnyű ez.
Olyan szép, amikor 2 ember 40-50 év után is együtt van, együtt öregszenek meg, és csak egymást féltik.
Azon gondolkoztam, hogy talán ez a korosztály az, akik utoljára tudtak JÓL szeretni.
Akik nem menekülnek, nem adják fel, hanem komolyan vették a jóban-rosszbant.
Biztos voltak nehéz perceik, hónapjaik, éveik, de most így 70 környékén is ott vannak együtt, és egymásért aggódnak.
A bácsi azért, hogy mi lesz most a Mamával, a néni meg, hogy mi lesz a Papával?!
Mondta hugom, hogy ma majd összeüt valamit és átviszi a néninek, mert biztos nincs segítsége, meg amolyan tipikus "kisnyugdíjasok".
Kevés pénz, szerény élet.
Miközben nagyban megy a habzsi-dőzsi, és gusztustalan módon pár tíz-száz ember a saját érdekeit szem előtt tartva, a saját megalomániájukat táplálva leszarja a kézzel fogható tényt, hogy a nagy többségnek csak egyre rosszabb, és rosszabb, ők meg ott vannak idősen, betegen, és ha a szomszéd nem néz rájuk, akkor mi lesz velük?
Az is eszembe jutott, hogy az a bácsi már biztos megjárt pár poklot "értünk".
Volt háború(k)ban, amihez semmi köze nem volt, csak belesodródott.
Eszembe jutott a papám, aki megjárta a háborút, azután a hadifogságot, aztán mikor sérülten, betegen hazakerült, a 2 kezével építette NEKÜNK ezt a nyomorult országot.
Fogta a lapátot, meg a talicskát és kubikolt. Nehéz és szar életük volt, de nem igazán foglalkoztak vele, mert "...a gyerekeimnek, az unokáimnak csinálom".
Aztán a szüleink, akik javarészt szintén kétkezi fizikai munkások voltak, és nem siránkoztak rajta hogy nem jó nekik, mert "...értetek csináljuk, a leendő unokáinkért, hogy majd nektek jobb legyen!"
És nem jobb, sőt, egyre inkább semmi nem jó.
És miközben ők beleöregedtek, belebetegedtek a nehéz életükbe, és hogy értünk megtettek bármit, ami a fizikai korlátjukba belefért, most ott vannak és nagyrészt nélkülöznek.
Még most is.
De igazából nem is az számít nekik, milyük van, vagy nincs, hanem az, hogy ott vannak egymásnak.
A facebookon kering egy fotó egy ideje, amitől mindíg sírhatnékom lesz, ide meg aztán végképp passzol!
Így szerettem volna én is élni:
Szóval imádom a hugicámat, hogy a bazi nagy hasával tolatva főzőcskézik a néninek, és nem megy el mellettük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése