2012. december 9., vasárnap

Magamról...


Nem szeretem, ha fotóznak.
Zavar, zavarba hoz.
Többnyire menekülőre fogom, ha gépet látok, és tehetem.
(Na jó, ez alól kivétel, ha a kisfickóimmal kapnak le, velük jó, mert... Csak!)

Most volt egy alkalom, ahol előkerült a gép, és az első kattintások, igen, zavartak, mert FOTÓZNAK!, de azután elmúlt, mert már más volt a fontos.
Másra figyeltem, elterelt, és már nem érdekelt túlságosan, mi folyik körülöttem, mert nem AZ volt a fontos.

Ma viszontláttam a fotókat, és jesszus, döbbenet!

Én kifejezetten szeretem a közhelyeket, mert hatalmas igazságokat mondanak ki.
De  megvan az a hátránya egy-egy mondásnak, hogy megszoktuk, már meg sem halljuk, csak egyik fülön be, másikon ki, de az értelmét nem fogjuk fel.
És bár van egy nagyon rossz tulajdonságom: totálisan alkalmatlan vagyok a nyelvtanulásra, és csak az anyanyelvemen beszélek, ez viszont pont az a nyelv, ami annyira nagyon kifejező, és olyan színes, így örülök, hogy pont EZT a nyelvet ismerhetem.

Ma eszembe jutott egy alap mondás:
Teher nyomja a vállát. / A problémák nehéz súlyként nehezednek rá. / Sok terhet rak a vállára.
Vagy egy kifejezés: gondterhelt.

Hogy ezek mennyire beszédesek és milyen pontos tükröt tartanak!

Borzalmas hetem volt.
Hosszú, fárasztó, 6 munkanap ebből 3 hosszúzós. Hajnal 5-ös kelés, későn fekvés.
Idegbaj, probléma hegyek a munkahelyen.
A szombat meg triplán őrültekháza volt, amikor befejeztem a munkát, szabályosan "halálomon voltam".

Érzem, hogy fáradt, kimerült vagyok, hogy ez most sok volt nekem.
Fejfájás, hányinger, szédülés, minden elővett már szombaton dél körül, küzdeni kellett, hogy talpon tudjak maradni.

4-re ígértem magam egy összejövetelre, amire 2-kor még totálisan biztos voltam, hogy képtelen leszek elmenni.
Aztán a kíváncsiság győzött, és mégis elmentem.

Szóval a képek.
Látszik ez a nap.
Látszik rajtam ez a hét.
Látszik az életem utolsó szakasza, ez a 3-4 év.

Jesszus, mi minden látszik még rajtam egy olyan embernek, aki "ért hozzá", mire figyeljen, mit nézzen?!

Lehet ezért is vannak azok a dolgok, amik az utóbbi időben történtek velem:
Mondok valamit, csinálok valamit, de ha rám néznek, lehet tök mást látnak?
Mert általában elhiszem saját magamnak, ha azt mondom: AKAROM, és JÓL VAGYOK, minden rendben,...
Csak épp tök mást sugárzok kifele?!

Beugrott egy nem is olyan régi beszélgetés valakivel, amikor iszonyúan felhúztam magam, de nem akartam további parttalan vitát, mert tisztában voltam vele, semmire nem jutnánk, így inkább leűltem, hátat fordítottam és tettem a dolgom szó nélkül.
Bejött valaki, és úgy, hogy nem látta az arcom, megszólított:
- Mi a baj? Mindjárt felrobbansz az idegtől!
- Nincs semmi. (tipikus dilis női válasz!)
- Na ne mond már, LÁTOM A TESTTARTÁSODON, hogy szétvet az ideg!
Ezt akkor nem értettem, mert basszus, hogy látnád te, aki a hátam mögött állsz, hogy épp sikítani tudnék az idegtől?!

Már értem.
Szóval dobtam egy hátast saját magamtól.

Hétről hétre, napról napra egyre sűrűbben szembesülök vele, hogy nem jó ez az irány, és valamit csinálni kell magammal.

Nem véletlenül sűrűsödnek a jelek, azt hiszem, mert abban mindíg biztos voltam: véletlenek nincsenek.
Csak a miértekre nincsenek azonnali válaszok, sőt, sok esetben utólag sem, de valami felé biztosan terelgetnek ezek a történések.

Szóval Andika, a feladat adott.
Azt a borzalmas tartást egyrészt "kezelni" kell, másrészt ideje lesz a terheket lepakolni.
Cipeltem eleget, köszönöm, elég volt.
Mást szeretnék, mást akarok!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése