Furcsa érzések

Napok óta vacakul érzem magam.
Miközben nincs is rá semmi konkrét okom, „lélektelen” lettem.
Igazából nem is tudatosult, bár néha nagyon erősen elöntött valami tompa fásult-kábultság.
Nem tudom meghatározni pontosan mi, de amolyan „veszteség” vagy „gyász” érzés.

Aztán ma reggel szembesültem vele, mi is ez.

Hétfőn volt egy kóbor gondolatom, hogy utolsó hét.
Jön a szünidő.
Ennyi.

Ma reggel mikor beléptünk az oviba, ránéztem a kedvenc óvó néninkre és mintha tükörbe néztem volna.
Ugyanaz az elveszettség, fájdalom, kétségbeesés nézett vissza rám.

És már tudom.
Holnap lesz utoljára ovis Zalán.

Mondtam ma neki, hogy játssz mindenkivel, mindennel, élvezd, használd ki, de szerintem ő fel sem fogta igazán.
És ahogy elszaladt a homokozó fele a barátaihoz, beszélgetni kezdtünk az óvó nénivel.

Tőle ballagott el anno Csongor is, és épp elég régóta van a szakmában ahhoz, hogy megszokhatta volna az érzést, de ezt 3 éve nem láttam, éreztem rajta, és magamban sem.
Neki is itt van a hiány, máris, pedig „kap új gyerekeket”, elvileg semmi nem változik, csak a 3 éves ciklus letelt és új kezdődik.

Nekem viszont egy végérvényes búcsú lesz ez.
Szerettem ezt az óvodát, szerettem az óvó néniket, a dadákat, nagyon jó helyen volt itt a kis lükém.
És holnaputántól már nem ovis.

Olyan furcsa, zavaró érzés.
Fáj.
Félek.
Nem tudom.

Persze, ez  a természetes folyása a dolgoknak, és igazából minden rendben, de mégis….