2010. november 18., csütörtök

Október 24.

... amire nem is emlékszem volt-e már példa hosszú pályafutásom alatt.

ÉN, Gombóc Artúr földi reinkarnációja, akinem végső soron mindegy, hogy kerek csokoládé, hosszú csokoládé, töltött csokoládé, fehér csokoládé, lyukas csokoládé,.... szóval ÉN ma azt mondtam egy csík csokival a kezemben, hogy NEM TUDOK TÖBBET ENNI! NEM KÉREM!

Történt, hogy a szokásos vasárnapi anyáéknál elfogyasztott gyomorgyilkos ebéd után (gyilkos, mert nincs önkontroll, ami finom, azt be kell tömni!) bevonultam a régi szobámba egy kis sziesztára.
Csemeték kint az udvaron mamáztak, papáztak, én meg tekintettel a 3 napja tartó csillapíthatatlan agyhasogatásomra kihagytam a friss levegőn való kókadozást (meg a focit, és a gyereksikongatást, visítozást), és inkább a fűtött szobát választottam.
No meg Forma1 Nagydíj volt, és ebben a szezonban szinte csak minden 2-3. futamot sikerült csak megnéznem, úgyhogy tente volt.

Anya egyszer bejött megnézni haldoklom-e még, majd megjelent egy borzalmas méretű egész mogyorós csokival. A használati utasítás azt írta, hogy fejszaggatásra elsőrendű fájdalomcsillapító.
Hamm!

Aztán megjelent Csongor (Szegény anya! nagyon fáj? itt van egy kis csoki, tessék, edd meg, ez majd meggyógyít!) és kaptam egy kis kinder csokit.
Hamm!

Majd újabb fél óra múlva ismét berobbant Csongi, újabb adag (most valami töltött) csoki csíkkal a kezében, hogy tutira meggyógyuljak.

Kész voltam.
Előbb az ebéd, de az köztudottan nem befejezett egy kis süti, vagy egy csík csoki nélkül, azután meg a halomba csokoládé....

Rásóztam apára a végét, de kapott belőle Csongi és Zaza is, miközben nem győztem magamon csodálkozni.

Elromlottam volna?!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése